Én komolyan nem értem...
Tisztelt (?)...
Tisztelt Nők Lapja szerkesztősége! II.
Válasz I
Tisztelt Nők Lapja szerkesztősége!
Tisztelt Hulej Emese!
A címben megnevezett cikkére kívánnék néhány kerestelen szóban reagálni. Nem szeretném elsorolni a cikkben szereplő tárgyi pontatlanságokat, az elfogultság teljesen nyilvánvaló mivoltát és magának a cikknek a minden szereplőre nézve romboló hatását, ezt nyilván sok előttem szóló már megtette. Mégis, mint örökbefogadó anyuka, érzem magam annyira érintettnek, hogy már a bulvárosan gyomorforgató címen alapból felháborodjak. A nyílt örökbefogadás Magyarországon egyébként remekül működő rendszerét, a civil szervezetek fontosságát és szükségességét megkérdőjelezni szerintem hatalmas hiba, és a kedves kolléganő esetével példálózni minimum öngól. A Gólyahír egyesületnél regisztrált mindkét fél - kettejük egymásra találásával hirtelen eltekinteni ettől, és egy tollvonással megszabadulni tőle nem az egyesületnek káros, hanem csakis a feleknek, akik ezzel saját maguknak okoztak később orvosolhatatlan problémákat. Itt elsősorban az életet adó anyára gondolok, aki ezzel a nagyon elmés megoldással azt a lehetőséget vette el magától, hogy később törvényes úton érdeklődhessen, akár fényképet lásson az örökbeadott gyermekéről, az örökbefogadók pedig kapnak cserébe egy egész életen át tartó gyomorgörcsöt, hogy vajon mikor csenget be az életet adó, aki kíváncsi lévén a gyermekre, más megoldás híján, ezt az utat tartja járhatónak. A civil szervezetek elsősorban segítők ebben a történetben. jogi, lelki hátteret és támaszt biztosítanak, plusz ELLENSZOLGÁLTATÁS NÉLKÜL. A saját tapasztalatom azt mondatja velem, hogy az alig leplezetten vádló hangnemű cikkük önkényesen elferdíti a valóságot, és Önös érdekből, kicsinyes bosszúból próbál befeketíteni egy tökéletesen törvényesen működő, remek szervezetet, felmérhetetlen károkat okozva ezzel. Eddig hitelesnek tartott lapjuk olvasását a jövőben mellőzni fogom (ahogy népes családom is), és habár jól tudom, ez a csekély példány nem számít a nagy statisztikában, talán ha mindazok még így tesznek, akiket sikererült megbántaniuk, jelentős olvasói veszteséggel kell számolniuk. Kívánok a jövőben további szép sikereket, és az ezután leközlendő cikkek alaposabb körüljárását.
Maradok tisztelettel
egy örökbefogadó anyuka
Tárgy: Olvasói levél a „Milyen anya az ilyen?!” c. riporthoz
Tisztelt Koronczay Lilla!
A riport sorozat második darabjának elolvasása után sem lettem igazán boldog.
Megint egy olyan történetet talált, amivel végül a magán úton történt nyílt örökbefogadás csodálatos voltát dicsőíti. Kiragadott egy olyan meseszerű esetet, ami nagy valószínűség szerint nem fog többet megismétlődni, vagyis, véletlenül sem nevezhető általánosnak, ezért nem is
alkalmas arra, hogy ennek tükrében mutassa be a nyílt örökbefogadás jelenlegi Magyarországi helyzetét.
Hasznos lenne, ha Ön vagy munkatársa végre konkrétan és világosan megfogalmazná szándékát: Akar-e segíteni a bajba jutott anyáknak és gyermekeiknek, vagy a kusza, zavaros és hiányos információk miatt még árt is az ügynek?
Maga a tény, hogy Magyarországon, (vagy bárhol a világon) egy anya örökbe adni kénytelen gyermekét, alapjában véve rossz. Ezzel együtt nem is gondolhatjuk komolyan, hogy egy örökbeadási történet, csak pozitív, csak vidám és zökkenőmentes lehet. Bárhogy is szeretnénk jót és jól cselekedni, mindig is előfordulhatnak olyan esetek, melyeket önök riportjaikban kiragadtak a számos eset közül.
Hulej Emese sem reagált az előző levelemben írt incidensünkről, ahol anyagi ellenszolgáltatás fejében juthattunk volna gyermekhez. Ráadásul olyan eljárással, ahol nekem apasági nyilatkozatot kellet volna tennem, ezzel teljesen kiszolgáltatva magamat és családomat bármilyen további törvénytelen lehetőségeknek. Szilárdan hiszem, hogy az ilyen és ehhez hasonló esetek megelőzésére sokkal nagyobb szükség volna, mint arra, hogy a riportban lezajlott történeten keresztül pont azokat a civil szervezeteket hozzák megalázó helyzetbe, akik egyébként legtöbbet tesznek a gyermekek megmentéséért, az Életet adók megsegítéséért.
Fontosabb és tisztességesebb lenne beszélni a több száz pozitív példáról. Azokról az estekről, amikor az örökbeadási eljárás mindkét fél megelégedésére, tisztán és rendben lezajlott. Ha segíteni, tenni akarunk, inkább erről beszéljünk, de természetesen ne hallgassuk el rossz példákat sem. Igen, beszéljünk a tájékozatlan, bajba jutott kismamákról, világítsunk rá arra, hogy hogyan és miért jutottak téves információkhoz! Mondjuk meg pontosan, melyek voltak a hibás ismeretek!
Ha már a Gólyahír Egyesület munkájáról van (nagyon helyesen) összefoglaló információs gyűjtemény a riport végén, legyen az precíz, egyértelmű és világos.
Szögezze le a riport:
1. Nem igaz, hogy a nyílt örökbefogadás esetén az örökbeadó nem találkozhat az örökbefogadó családdal! (Hiszen pontosan ezért nyílt örökbefogadás!)
2. A Gólyahír Egyesület valóban sorszámot ad a várakozó házaspároknak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy szigorúan a sorban következő házaspárt fogják ráerőszakolni a kismamára. Ebben az esetben is kb. 30-40 házaspárból próbálja Móruczné Gabika a mindkét fél számára ( a gyermek számára!!) legmegfelelőbbet megtalálni.
3. A bajba jutott kismamának joga van nemet mondani! Akár többször is megteheti, ha neki nem szimpatikus az örökbefogadó házaspár. Igen, joga van annak adnia gyermekét, akit ő erre érdemesnek talál.
4. A civil egyesületek pontosan abban tudnak segíteni, hogy a kórházakban tapasztalt
visszásságoktól megkíméljék az anyákat. Sok éves tapasztalatuk alapján pontosan tudják, hogy az adott földrajzi térségen belül melyik az a kórház, ahol a törvényi előírások szószerinti betartása helyett, inkább megőrzik a titkot, és emberségesen viseltetnek
a nehéz helyzetben lévő nőkkel, anyákkal szemben.
5. Írjuk le nagy betűkkel egy ilyen riportban, cikkben, hogy az anya, aki örökbe adja gyermekét, nem eldobja, hanem tisztességesen GONDOSKODIK róla!
Erre lenne szükség, hogy pozitív példákon keresztül végre tiszta képet lásson a társadalom civil része is. A kórházakban dolgozó orvosok, nővérek, és valamennyi érintett erkölcsi kötelességének érezze, hogy segítsen, mindent megtegyen a születendő gyermek érdekeiért, és azért, hogy a bajba jutott anya, a lehető legkevesebb lelki sérülést szenvedjen.
Minden elismerésem a riportot nyíltan vállaló családnak, és ezúton is sok boldogságot kívánok nekik. Azonban történetük megismerése után sem gondolnám, hogy őket kellene pozitív példaként egy ilyen ügy mellé állítani. Tudják Önök, hogy mekkora a száma az örökbefogadásra váró házaspároknak? Én csak a Gólyahír Egyesület számait ismerem. Ott jelenleg több mint 360 házaspár áll sorban (türelmesen). Ebből következően úgy kalkulálom, hogy ma Magyarországon
legalább 1000 házaspár egyetlen esélye a boldog családi éltre, az örökbe fogadás. A számokból arra következtetek, hogy egy gyermekét örökbe adni kívánó (vagy kénytelen) anyukának
sokszoros esélye van arra, hogy az általa legszimpatikusabb, legmegfelelőbb családra bízza születendő, vagy megszületett csemetéjét. Ehhez azonban jelentkeznie kell (ha kételyek merültek fel, akkor nevezzük úgy, hogy) a megfelelő civil szervezetnél, akik mindenben segítségére lesznek. Céljuk elsődlegesen a gyermek érdekeit szem előtt tartva, megpróbálják megkeresni a lehetőségeket, hogy az anya megtarthassa gyermekét. Ha erre végképpen nincsen mód, akkor legjobb tudásukkal segítsék a nyílt örökbeadás folyamatát.
Én javasolnám Önöknek, hogy jöjjenek el a Gólyahír Egyesület, várakozóknak szervezett tavaszi találkozójára április 24-én, az Eötvös Gimnáziumba. Hallgassák meg Mórucz Lajosné beszámolóját, tájékoztatóját. Találkozzanak az egyesület egyéb munkatársaival, az örökbe- fogadásra várakozó házaspárokkal.
Minden ilyen találkozó csúcspontja, amikor 12 óra tájékán bemutatkoznak azok a családok, akik az elmúlt fél évben fogadtak örökbe. Kiállnak a több száz ember elé, elmondják történetüket, az örökbefogadás kapcsán lezajlott eseményeket, örömeiket, bánatukat. Legtöbbször szívszorító történetek ezek, de a végén csodás végkifejlettel. Érdemes lenne látni, hallani és testközelből megélni, egyszerre 15-20 házaspár tapasztalatait. Sokat lehetne belőlük tanulni!
Ezek a gyermeküket bemutató családok (ilyenen már mi is részt vettünk), higgyék el, nagyon őszintén, nyíltan, torzítások nélkül szokták elmesélni az átélt eseményeket. Általában részletesen beszélnek az Életet Adó anyáról is. Nagyon különböző történeteket hallunk, egy azonban mindig közös: mindannyian hálásak (vagyunk) a Gólyahír Egyesületnek, az egyesület munkatársainak, azoknak a nagyszerű embereknek, akik kellő alázattal és tisztelettel bántak
mindenkivel, akik érintettek voltak egy-egy örökbefogadási történetben.
Sajnálom, de pont ezt a tiszteletet, alázatot nem éreztem az Önök írásaiban.
Még egyszer leszögezném, veszélyes és káros, ha egy bonyolult, rendkívül összetett folyamatból kiragadunk egy eseményt, majd ezen keresztül megpróbálunk általánosítani.
A Nők Lapja, elsősorban a nőknek szóló hetilap. Nagyon sokak kezébe eljut, a benne található írások véleményt formáló erejűek, ilyen riportsorozat esetében akár sorsdöntők is lehetnek. Ezért az újságíró felelőssége óriási, remélem ezt Önök is így látják.
Eszközeik, lehetőségeik megvannak az objektív, jó szándékú, minden érintett félnek utat mutató, segítő cikkek, riportok írására. Úgy érzem, sok száz örökbefogadó család és Életet adó anya nevében is mondhatom, kérem Önöket, tegyék ezt!
Tisztelettel:
-------------------------------------------------------------------
Tárgy: Olvasói vélemény az „Add nekünk a gyereked!” c. riportról
Tisztelt Hulej Emese!
Rendszeres olvasói és több éves előfizető vagyunk a Nők Lapja c. újságnak. Azért vásároljuk a lapot, mert kulturált, mértékadó írásai üdítően hatnak ránk ebben bulvár sajtók által diktált
lélekölő szennyáradatban.
Nekem és feleségemnek 20 éves küzdelem után adatott meg, hogy boldog család lehessünk, egy gyönyörű kislány örökbe fogadásával. Az ide vezető út hosszú, küzdelmes és gyötrelmekkel teli volt. Ezért úgy érzem, minden jogunk és tudásunk megvan ahhoz, hogy írásáról, a riportban megfogalmazott nézetekről véleményt nyilvánítsunk.
Mint örökbefogadó szülők, mindig örömmel olvastuk a témával foglalkozó cikkeket, írásokat, hiszen mi, érintettek, tudjuk és látjuk, hogy a külső szemlélők előtt még mindig
egyfajta homályos misztikum lengi körül az örökbefogadás intézményét.
A Nők Lapjában eddig megjelent cikkek döntően jó szándékú, pozitív kisugárzású, minden felet tisztelő és becsülő írások voltak.
Az „Add nekünk a gyereked!” c. riport szerintem nem az.
Az örökbe fogadás nyilvánvalóan rendkívül kényes téma, hiszen emberi sorsokról, életekről van szó, szereplői legtöbbször érzékeny emberek, akik ugyanúgy, mint mi, rendkívül sok hányattatáson mentek keresztül. Annak az újságírónak, aki az ügyben tollat ragad, nagyon tájékozottnak, minden felöl informáltnak, a témát alaposan ismerőnek kell lennie, hiszen nagy a felelőssége. Többször is elolvastam az írást, de még mindig nem jöttem rá, hogy kinek, és milyen célból íródott.
Őszintén remélem, hogy pl. nem akart ezzel reklámot csinálni az „ügyes”, talpraesett
kolleganőjének, aki kikerülte a gonosz civil szervezetet, akik talán „fenyegetik”, „megijesztik”, „győzködik” a bajba jutott kismamákat. Ahogy a Gólyahír Egyesület vezetője, Mórucz Lajosné is kifejtette, ez az eljárás természetesen nem törvénytelen, lehet eredményes, jó, de amellett, hogy nézetem szerint tisztességtelen több száz másik várakozó családdal szemben, mindkét fél esetében rengeteg veszélyt is hordoz magában. Erről pedig mi magunk is igen tanúságos történettel tudnánk szolgálni, - hogy milyen érzés az, amikor egy jó nevű nőgyógyász orvos akar nekünk 1 millió Forintért „eladni” egy még meg sem született gyermeket. / Igaz, a történeti hűséghez az is hozzá tartozik, az orvos azt mondta, ezzel az összeggel a fiatal lány további életét alapoznánk meg. Gondoljunk, amit akarunk…/
Ezt, és tömérdek más tapasztalatot nem vitathat el senki attól a személytől (civil szervezettől) aki (akik), már több mint 460 gyermek számára kerestek örökbefogadó családot, és akik segítségével több tucat gyermek maradhatott a saját, vérszenti családjában.
Az egész írás hangvétele olyan, mint ami nem ismeri el, nem tiszteli, nem tartja kiemelkedően fontosnak, szakszerűnek, ezt az önzetlen, ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül végzett munkát.
Dr. Radoszav Miklós némiképp kioktató, talán fennkölt stílusát sem értem igazán. Honnan veszi, milyen tapasztalatból tudja azt, hogy a civil szervezetek erőszakkal rábeszélik a bajba jutott kismamákat, hogy adják örökbe gyermeküket. Az állami szervezetek, ahogy ön is helyesen írta, közvetlenül nem vesznek részt a nyílt örökbe fogadásban, ergo, szerintem, így csak áttételes tapasztalatuk lehet az ügyben.
Pontosan a gyermekek érdekében lenne arra szükség, hogy számukra a lehető legjobb megoldást találják meg. Egy gyermek számára pedig a vér szerinti kapcsolaton felül, az a legfontosabb, hogy szerető családban, tisztességes körülmények között nőjön fel.
Valóban vannak olyan esetek, amit a civil szervezetek sem tudnak feloldani, de foglalkozhatna azzal akár 100 pszichológus, vagy több tucat szociális munkás, stb., akkor sem maradna más jó megoldás, mint az örökbe adás, örökbe fogadás.
Igaza van Radoszav Dr. Úrnak, hogy meg kell adni az esélyt a kismamáknak, arra, hogy ők döntsenek, mit választanak. Azonban, annak ellenére, hogy én nem vagyok szakember, erősen vitatkoznék azzal az állásponttal, hogy egyenlőség jelet teszünk az inkubátorba helyezés és a nyílt örökbe adás intézménye között.
Tudja-e Ön kedves Emese, hogy milyen törvények vonatkoznak az inkubátorba tett csecsemőre, ill. milyen eljárás után, milyen módon adható örökbe?
Nyilván a Tegyesz igazgató helyettese pontosan tudja ezt, és éppen ezért nem értem, hogy miért nyilatkozik így. Mit jelent az utolsó mondata, kik azok, akik úgy akarnak örökbe fogadni, hogy „erőszakkal” elviszik egy anyának a gyermekét?
Egy kicsit olyan ez, mintha, bocsánat a kifejezésért, gyöngeelméjűnek néznénk az összes olyan kismamát, aki gyermekét örökbe akarja adni, vagy legalábbis, egy ilyen döntést fontolgat. Rengeteg esetet látva, sorstársaink tapasztalatait ismerve, ez nagyon nem így van.
Az esetek döntő többségében több hónapja van a kismamának arra, hogy döntését alaposan meggondolja, segítséget keressen, és ha nincs más jó megoldás, egy civil szervezethez forduljon, születendő gyermekéről gondoskodjon, és nyílt örökbe adással, hivatalosan, ám senkitől és semmitől nem kényszerítve, lemondjon róla.
Mi a Gólyahír Egyesületen keresztül fogadtunk örökbe. Én csak a saját tapasztalataimról
és a Gólyahír működéséről tudok beszélni, de emellett is őszintén hiszem azt, hogy más civil szervezetek sem élnek a cikk elején megfogalmazott „erőszakosan rábeszélő” megfélemlítő eszközökkel.
A sokéves kapcsolat során, ami a Gólyahír Egyesülettel összekötött minket, láthattuk Gabika és az egyesület többi munkatársának is odaadó, önzetlen munkáját.
Gabikát éjjel-nappal bekapcsolt telefonon hívhatják mindazok, akiknek szüksége van a segítségre.
Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy az egyesület munkatársai, soha nem keresik a bajba jutott kismamákat. Kapcsolatuk csak akkor jön létre, ha ők telefonon, vagy személyesen önként jelentkeznek, és segítséget kérnek.
Mórucz Lajosné Gabika, számtalan esetben az éjszaka közepén intézkedett, hogy egy anyuka kórházba kerülhessen és idejében megfelelő orvosi ellátásban részesülhessen. Nem hiszem, hogy bármelyik állami szervezet (Tegyesz, Gyermekjóléti szolgálat, vagy bármi egyéb) felvállalná, vagy fel tudná vállalni ezt a munkát. Mindezért úgy tartanám helyesnek, ha egy ilyen riport hangsúlyozná, elismerné, azt, hogy a civil szervezetek működésére kiemelt szük-
ség van, tevékenységüktől távol áll, hogy bárkit erőszakkal rábeszéljenek az örökbe adásra.
Azt gondolom, ez így lenne tisztességes és igaz.
Nem beszéltem még rólunk, örökbefogadó szülőkről, akiket szerintem már maga a riport címe is bánt, érzéseiben sért. Hiszem, hogy döntő többségében tisztességes szándékúak és az örökbe adó ( Gólyahírnél úgy hívjuk: Életet adó) anya, valamint gyermekének érdekeit és érzelmeit messzemenően szem előtt tartó emberek, szülők vagyunk. Soha nem tennénk, hogy erőszakos ráhatással bírnánk örökbe adásra a bajba jutott nőt. Tudjuk, hogy mindkét félnek az a jó, ( a kolleganőjükkel kapcsolatosan írta is) ha megnyugvást találnak, az Életet adó és az örökbefogadó is megtalálja lelki békéjét.
Önöknek, újságíróknak megadatott a lehetőség, hogy tárgyilagos tájékoztatással segítsék azokat az anyákat, akik önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe. Részrehajlás nélkül,
őszintén és pozitívan beszéljenek a lehetőségekről, nem elijesztve a törvényes, és ellenőrzött kereteken belül működő civil szervezetektől, az amúgy is esetleg félénk és kétségbe esett nőket.
Tehát, úgy látom, annak ellenére, hogy a riport valós információkról, az érvényben levő törvényi előírásokról is beszélt, sok féligazságot vagy igazságtalanságokat is tartalmazott.
Összességében nem érzem pozitív kicsengésűnek, nem látom a segítő tenni akarást, nem tudom, hogy mindez hogyan segíthetné az örökbe adók és örökbefogadók társadalmi megítélésének, megismerésének lehetőségét.
Ne feledjük, a legfontosabb, hogy helyes döntésekkel, a lehetőségek ismeretével életeket menthetünk, szélsőséges esetben, akár gyermekgyilkosságokat akadályozhatunk meg!
Az örökbe fogadás tényleg rendkívül sokszínű, sokféle lehet. Nincs két egyforma eset, ezért nem általánosíthatunk. Bizonyára még rengeteg mindenről írhatnék, érzelmi hátterekről, az idáig vezető útról. Nyilván nagyon sok minden kimaradt, de remélhetőleg már ezzel is gondolatokat ébresztettem és kicsit rávilágíthattam arra, hogy az egész témakör mennyire összetett és bonyolult.
Remélem soraimat meghallgatásra, megfontolásra érdemesnek tartja, és munkájában, mindannyiunk épülésére tudja majd használni!
Üdvözlettel:
